Szerelem

Valóság

Arcon csókolt... Lehellete hideg, rideg volt, tekintete mégúgy. Réges régen nem éreztem már ilyesfajta fájdalmat a szívemben. Sem a szerelem, sem a barátság fájdalma nem tud úgy arcon ütni, mint Ő.  Pont úgy, ahogy szeretni, meglepni sem. Ő az egyetlen, akinél sohasem tudhatom, hogy várjak-e rá, örüljek-e neki. Sohasem tudhatom, hogy éppen mivel óhajt fogadni engem. Sohasem tudhatom, hogy Ő örül-e nekem, szomorú lesz-e, esetleg fájhat neki a jelenlétem. Mégis, mindig megkeresem. Keresem, kutatom Őt a részletekben, látni, tudni akarok mindent róla. Dehát, ki nem...?

Terebélyes

Szeretem... halk sóhaj, nesztelen könnyek. Léptek zaja sem künn, sem benn nem hallatszik. 

Anya, még mindig... zsebkendőt keres, messze tekint, túl a falon, egyenest az érzelmek heves világába. Neki nem szabhat határt senki, őt már nem állíthatja meg senki. Valami újat, valami szépet, valami fájdalmasat fedezett fel. Terebélyes, rejtelmes, szertelen érzelmeket.

Elmúlt... mint minden. Sem fájdalom, sem szerelem, sem szeretet nem lehet örök. Az érzés tovaszállt, s lett a lángból csak füstölgő parázs.

Ilyen az érzés: heves, perzselő, majd egyszersmint csak elmúló rejtelem. Emlék marad csupán, mi egykoron első szerelem. Mi öröknek tűnt, visszatekintve perceknél nem lehet több. Mi féktelen, hamar falnak ütközik. Az érzések zsákutcája pedig fájdalmas, görcsös küzdelmeket eredményez.