Tél
... és amíg kint süvöltve fújt a szél, s kegyetlen hordta tova az őszi faleveleket, én csak ücsörögtem a hálószobában és míg, a szinte már forró radiátorhoz bújva egy takarót lepelként magamra borítottam, csak figyeltem a kinti rengeteget.
Míg kint csak a hópelyhek hullottak, addig szemem előtt vagy ezernyi kép táncolt. Egy szerelem, mi egykoron forró volt, és még csak észre sem vette a hideg tél bekövetkeztét. Egy forrócsokoládé, ami melengette gazdája kihűlt kezét, a téli dermesztő hidegben, színek, hangok és képek rengetegével körbevéve. Szinte az egész életem lepergett, miközben a hópelyhek a kegyetlen viharban küzdötték egyre és egyre közelebb magukat a földhöz, míg nem földet értek, vagy egy újabb széllöket még messzebb taszítottak őket a vágyott álomtól...
Méreg
S mint méreg, emésztett önnön keltett haragom. Lassan őrölt belülről apró lisztszerű szemcsékre, miközben a keserűség íze itatott át mindent. Semmi sem volt szép, még csak a közelébe sem érhetett annak, mint ami eddig volt. Kegyetlen és érzéketlen világ tárult elém, ahogy befordultam ezen a sarkon. Viszont nem volt megállás. Ezt az utat választottam, így ezen kell végigmennem, és ebben senki sem állíthat meg engem. Elveszem az élét ennek a kegyetlen világnak, és ha kell, akkor én teszem azt kellően széppé és boldoggá a saját mérgemmel: a szeretettel.
Láthatatlan
Lelketlen suhantam végig a folyosókon, mintha csak egy szellem lennék. Senki sem vett észre, még csak gondolni sem gondoltak rá, hogy erre járhattam, egyszerűen néztek befelé, észre sem véve a körülöttük lévő embereket, történéseket. Minden láthatatlan volt a számukra, csak önmaguk léteztek, egy maguknak kialakított kis szobában, ahol minden úgy volt, ahogy ők szerették volna, ahol mindig csak azt mondták, amit ők szerettek volna hallani, ami viszont ezzel szembe mert szállni, azt eltüntették. Az örökké láthatatlan, lényegtelen maradt és ki volt vetve abból a szobából, ahová minden más befogadást nyerhetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése